Amikor két gyereket látunk együtt, egymáshoz bújva, kézen fogva, azonnal a szerelem szó ugrik be. De vajon mennyire hasonlít a gyerekek lelkében megélt érzelem a felnőttekéhez?
Vajon mennyire hasonlít a gyerekek szerelme a felnőttekéhez?
Forrás: glamour.hu Fotó: Shutterstock/GLAMOUR
Minden úgy kezdődött, hogy szerelmes lettem, 2010-ben. Aztán lett egy gyermekem. Nem kellett sok hozzá, hogy már ötévesen a szerelemről beszélgessek vele, ami természetesen elsőre nekem sokkoló volt. Hiszen még olyan pici volt… Ma már azon sem csodálkozom, hogy azt hallom, a környezetemben élő, édes, kétéves bölcsődés kisfiúért odavan egy kislány, és egymás kezét fogják a délutáni alváskor. Bölcsődében!
EGYKOR ÉS MA
A „mi időnkben” még csak ovis szerelem volt, a bölcsődében abszolút nem érdekelt még a másik nem. Nagyon kíváncsi voltam, mit szól ehhez egy szakember, vajon mi a pszichológus véleménye. Az egyetemen a gyerekek személyiségfejlődésének pszichológiáját többféle rendszer szerint tanultuk. Lehetséges, hogy mára mindent dobhatunk ki a kukába? Vagy legalábbis lehet, hogy újra kell írni a fejlődési szakaszokat? Lehet, hogy gyorsabban nőnek fel a gyerekeink? Fizikailag, hormonálisan – és lehet, hogy az érzelmi fejlődés is mindezt párhuzamosan követi?
Nem tudom, mi a szerelem. Le tudnám írni az érzést, a bizsergést, a zavart, a villámcsapást, az illúzióba való beleszerelmesedést, hogy a másiknál nincs tökéletesebb és izgalmasabb lény. Persze a saját klisés jelzőim csak a saját érzéseimet, emlékeimet és a szerelemmel kapcsolatos poétikus gondolkodásomat tükrözik, nem képesek egzaktul körülhatárolni, mi történik ilyenkor. „A gyerekek közötti kapcsolatok óvodás kortól úgy alakulnak, hogy minél több időt kezdenek a kortársak között tölteni, annál inkább meg kell tanulniuk, hogy a szociális csoportjukon belül miként alakítsanak ki megfelelő helyet önmaguk számára. Megtanulják, és aztán méltányolják a társas szabályokat, valamint egyre inkább képesek mások nézőpontját is figyelembe venni – mondja Antali Zita pszichológus. – Bármennyire is jártasak ezekben a szabályokban, nem garantálja semmi azt, hogy kortársaik elfogadják őket.”
GYEREK, SZERELMESEN?
Vajon mi történik egy gyerekszerelem esetében? Egyáltalán, beszélhetünk gyerekszerelemről? Beszélhetünk ugyanarról az intenzív érzésről, amit egy felnőtt átél, amint érzelmileg, gondolatilag és kémiailag is a többiekhez képest kiemelten fókuszál a másik személyre? Úgy látom, valamilyen mértékben igen, de főként érzelmi oldalról, és különösen az egészen érzékeny gyerekek. „Miközben barátokat keresnek, minden gyereknek meg kell tanulnia beletörődnie abba, hogy egyesek talán nem kedvelik őket, és versenyezni kell a csoportbeli rangért, és vannak elkerülhetetlen konfliktusok, amiket kezelni kell – magyarázza a pszichológus. – Az óvodás és iskolás gyerekek általában a saját nemű csoporttársaikkal vannak, elkülönülve töltik idejük jó részét. A fiúk és a lányok találkozása olyan, mint az ellenség területére való behatolás. A fogócskának, ugratásnak gyakran szexuális felhangja is van. Van olyan alkalom is gyakran, amikor a két nem természetesen csatlakozik egymáshoz, és együtt bolondoznak, nem számít a nem- és a korkülönbség. Fontos, hogy a lányok és a fiúk kortársaktól szerzett tapasztalatai gyakran lényegesen különböznek egymástól. Épp ezért fontos tudáshoz juthatnak egyes gyerekek, akik a másik nemmel való együttműködésre is nyitottak.”
A gyermekem óvodás. Impulzív személyiség. A múltkor például a macskáját ölelgette és közölte, hogy annyira szereti, hogy már szerelmes bele, mert nála „nincs cukibb” lény a világon. Ezzel valahogy meglepően érzékletesen fejezte ki számomra a szerelem lényegét: „nincs nála...” szebb, jobb, érdekesebb, vagy bármi, ami számunkra fontos. És a gyermeki szív máris szerelmes, persze nem a szó hagyományos értelmében, de máris úgy dobog még egy kisállat iránt is, mint semmi más iránt, mert akkor, az itt és mostban, amiben a gyerekek léteznek, nem létezik számára szeretnivalóbb lény, mint a cicája. Ezt gyönyörűnek tartom.
Mint ahogy azt is, ahogy hatodik évéhez közeledve tavaly egyre többet mesélt egy bizonyos fiúról. És hogy tetszik neki. De először csak annyit mesélt, hogy milyen jó kisfiú, és milyen udvarias (büszke vagyok a lányom ízlésére, aki a „rossz”, „verekedős” fiúk iránt egyelőre nem érdeklődik. Egyelőre, teszem hozzá teljes realizmussal, mert szinte minden lány életében eljön a pillanat, amikor egy „rosszfiú” rabolja el a szívét. Ebbe bele sem akarok még gondolni). Aztán egy este, altatáskor megkérdezte, az normális-e, hogy folyton csak erre a fiúra gondol, és hogy anyu, ez miért van? Naná, hogy elérzékenyültem, elkezdődött ez is, gondoltam, és megpróbáltam örülni a pillanatnak, nem arra gondolni, mennyire cuki volt még a tizenkilences pici lába pár éve, és hogy mennyire szerette a sütőtökpürét. Most már nem azt szereti. Elmeséltem neki, hogy ez egy plátói szerelem, gyerekszerelem, és értem, hogy nem meri megszólítani, és szégyenlős, de ez teljesen jó így, és épp ezért szép. Van egy közös képük is, a lányom kézen fogta a fiút az óvodai fotózáson pár hónappal korábban, még bátran, és lett egy olyan édes, egymásba karolós képük, amit én viccelődve a helyzet bájos komolyságán csak úgy hívtam, a gyerek első eljegyzési fotója.
Én is emlékszem az óvodai szerelmemre, pedig nem volt az. Minket az óvónénik boronáltak össze, nagyon szép kisfiú volt, és azt mondták az óvónők: Adél és Norbi, ti biztosan össze fogtok házasodni. Még mintha ilyen játék is lett volna. Norbika – nevezzük így – gyönyörű, csillagszemű kisfiú volt és szégyenlős, akárcsak a lányom plátói szerelme. Csak ez az emlék maradt meg, hogy addig emlegettek egy lapon minket, hogy mi meg örültünk ennek, a magunk ártatlan ötéves módján.
EGYSZER EZT SZERETEM, EGYSZER AZT
Aztán általános iskolában megtörtént az, amiről mostanában a lányom beszél, van egy irtó édes monológja a telefonom diktafonfelvételei között, nagyjából így hangzik: A Réka most a Viktorba szerelmes. Előtte a Ricsi volt a szerelme, de aztán elhagyta a Ricsit. De szerintem én nem mondom el a Ricsinek, hogy a Réka elhagyta, mert nagyon szomorú lenne. Lehet, hogy nekem is kéne, hogy legyen új szerelmem... – mondta töprengőn, én meg azt gondoltam, mindjárt megzabálom és elfojtottam egy mosolyt. Az ő világuk nagy történései valóban olyanok, mint a mi világunk nagy érzelmi történései is, csak gyorsabban.
Visszatérve az általánoshoz: romantikus lélek révén rögtön az első nap együttes erővel szerelmesek lettünk a legjobb barátnőmmel ugyanabba a fiúba. Aztán árnyalódott a kép, sokkal érdekesebb delikvensek is feltűntek a színen. Gyerekkori naplóimban már az is szerepel, hogy elmesélem a fiúknak, kikbe (!) vagyok szerelmes, majd többnyire nyegle visszautasításban van részem, vagy zavart röhögésben. A középiskola aztán elhozta az igazi szerelmet, ahogy az átlagosan lenni szokott, a szakember erre azt mondja: a nemi éréssel egy időben. Volt egy barátom, olyan igazi, hazakísérős, udvarias, jó fej, a mai napig szeretettel őrzöm a szívemben. Aztán jött az első pofon, amiért házhoz mentem, ahogy azt szoktuk sokan „jó dolgunkban”, hogy megéljük a tinédzser kor első összetört szív élményét.
A mindent elsöprő érzések ezután egymás után követték egymást, mígnem megérkeztem a fiziológiai, értelmi felnőttkorba, illetve reményeim szerint az érzelmi felnőttkorba is. Azért legyünk óvatosak magunkkal, a szerelem okozhat nagy meglepetéseket. Kicsiknek és nagyoknak egyaránt.
A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2022-es júniusi lapszámában jelent meg.
Szöveg: Szajki-Vörös Adél
2022. július 22.
Forrás: glamour.hu